A szülőkhöz szeretnék szólni, mert legtöbben azok vagytok, de különösen az anyákhoz. Anyák, mamák, egy utazásra szeretnélek elvinni benneteket. Vajon emlékszel rá, amikor az első gyermeked megszületett? Emlékszel-e, amikor a gyermek először nézett rád és te először néztél a gyerekre? Vajon visszaemlékszel a kapcsolatra, amit akkor éreztél? Ugye, ez egy kicsit megdobogtatja a szíveteket, ahogy visszaemlékszel ezekre a dolgokra? Nincs semmi, ehhez fogható, semmi sem hasonlítható ahhoz a szeretethez, ami anya és gyermeke között van. Amikor eljöttök a fátyol másik oldaláról és elkezditek ezt az utazást, az olyan, mint amikor a gyerek elmegy otthonról. Ugyanezt érezzük irántatok. Nem úgy, mint ti a gyerekek iránt, de a szeretet-kötelék ugyanaz. Amit attól fogva csináltok, az olyan, mintha elvesztettünk volna benneteket, hacsak azt nem választjátok, hogy újra megtaláltok minket. Tegyük fel, hogy még a nyomát is elvesztetted a gyermekeidnek. Itt vannak, ezen a bolygón, de tegyünk úgy, mintha semmi információval nem rendelkeznél róluk. Tudod, hogy hol lehetnek, talán még az országot is, de az is roppant kiterjedésű és nem tudsz kapcsolatba kerülni velük. Azt reméled, hogy egyszer majd ők találnak meg téged. Ez lenne az egyetlen esély, hogy újra láthasd őket. Ott állsz megtört szívvel. Arra az egyetlen hívásra vársz, amely talán sosem érkezik meg a gyermekedtől. Hol lehetnek? Mi történik velük? Vajon hiányzol nekik? Aztán, egy napon, megjön a hívás és felveszed a kagylót. Ott az a kis hang, de milyen drága kis hang! "Mami, te vagy az? Megtaláltalak! Mami, hazajöhetek?" Micsoda örvendetes nap! Az ünneplés napja! És akkor jön a kérdés: Mit fogsz mondani? Ugyanazt fogod mondani, mint a Szellem, amikor benyitod azt az ajtót. „Jaj, hát persze! Gyere haza, minél előbb.” Olyan izgatott vagy! A gyerekek hazajönnek. Valóban jönnek. Aztán csak vársz és vársz, és akkor meglátod őket: Lenn az úton két autó jön és mindegyikben egy gyerek. Már nagyon várod, hogy újra lásd őket, hisz olyan régóta hiányoltad már őket! Már nagyon várod, hogy újból belenézz a szemükbe, és hogy a szívetek együtt örvendezzen. Ez egy olyan pillanat, amiről nem tudtad, hogy valaha is még be fog-e következni. A szíved kiugrik a helyéről és a könnyeid csorognak. Ezeket az utolsó pillanatokat már alig tudod elviselni. Az egyik gyerek egy zöld autóban tűnik fel, a másik egy pirosban. Törődsz-e most ezzel? NEM! Csak azt akarod, hogy a karjaidban tartsd őket!
Lesz, aki majd azt hiszi, hogy Isten azt mondja: „Állj csak meg! Az autó színe nem megfelelő. Menj csak vissza! Ilyen módon nem jöhetsz.” Ez butaság, ugye? Nem, mi nem törődünk azzal, hogy milyen színű az autó. Csak a találkozással törődünk, a szívvel, a csatlakozással, a tisztességes kutatással és azzal, hogy megfogjuk a kezed és elkezdjük a visszaemlékezés egy új periódusát, azzal a szeretettel, amelyben osztoztunk. Ezzel törődünk. Lesznek olyanok, akik még olyat is mondanak majd, hogy ha nem megfelelő autóban jöttök, Isten örökre a szenvedés vermébe dob benneteket! Ez értelmesen hangzik számotokra? Vajon ez úgy hangzik, mint a szeretet? A Teremtő azt akarja, hogy megtaláljátok és a Teremtő nem törődik azzal, hogyan juttok el az újraegyesülés helyére. Ez olyan valami, amit ritkán mondanak nektek a templomban. Ez az üzenet. Értsétek meg a tanítását a maga teljességében. Ha soha nem hallottál volna semmilyen más üzenetet ebből a forrásból, ez akkor is teljes lenne. A hazatérés metaforája a kapcsolat a Felsőbb-Énnel, amely által visszanyered az emlékezeted, visszanyered az újraegyesülést Isten szeretetével. Hogy van ez veled? Készen állsz benyitni azt az ajtót vagy nem? Azt akarjuk, hogy megtaláljatok minket! Ez nem is olyan nehéz. Nem kell arra a sok lépcsőre felkapaszkodni. Nincs szükség arra, hogy szenvedj. Nincs szükség szalagokra, dogmára, öltözékre, vagy kalapra. Nincs szükség különleges könyvre, vagy különleges prófétára. Ezt szerettük volna veletek közölni.